Éreztem örömet és átéltem bánatot

Éreztem örömet és átéltem bánatot

Emelt fővel jártam, majd lettem elhagyatott

Tanultam túlélni, s láttam alázatot

Annyi mindent láttam, mit ember csak láthatott…

Csodáltam fényeket, de megjártam a poklot

Ahol balga lelkem sötétben bolyongott

Onnan kerestelek felfelé kémlelve

Térden könyörögve, Istent úgy kérlelve

Túléltem egy halált, s túléltem még egyet

Volt idő, hogy csaknem élve eltemettek

Tanultam közmondást az öreg bölcseinktől

Egy dologtól féltem, a saját félelmemtől…

Amikor azt hittem elérem a napot

Az utolsó lépésnél minden összeomlott

Összetörve, gyengén zuhantam a mélybe

Jövőmet letéve Teremtőm kezébe…

…De megtanultam élni, sok veszteség árán

Nem ember kárára, nem is mások hátán

Már el tudom fogadni, kellett ez út pora

Hogy büszkén kimondhassam, a Te sorsod is csoda…!

Egy csepp kávé

Egy csepp kávé,

Egy csepp harmat,

Megragadom reggel,

Az ébredést, az alkalmat,

Ahogy a mai napom kortyolom,

Vissza-vissza álmodom,

Ásítozva mosolyogva,

Félálomban botladozva,

Egy csepp kávé,

Egy csepp harmat,

Napfény áraszt szent nyugalmat.

(Bedő Gábor)

Megint haza indulok....

Megint haza indulok nemsokára

Nagy, néma csend borul a kis szobára.

Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt.

Nincs már ott, aki eddig haza várt.

Békülten kimondom:Elköltözött.

Nem lakik többé az élők között.

Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!

Szorongva leste, mikor érkezem.

S egyszer csak elébe léptem,

Hogy felragyogott az a kedves kék szem!

Pedig szolgálatom hívó szavára

Én olyan gyakran hagytam őt magára,

És neki úgy fájt minden búcsúvétel:

Körül tipegett anyai féltéssel...

Amíg csomagoltam és rendezgettem

Szeme kísért...csendesen ült mellettem

s bele sűrítve szóba annyit mondott!

Azután...egyszer ő is útra kelt.

Végső tekintetével átölelt,

És indult...hangtalanul, csendesen.

Elment! Elment! Hiába keresem.

Ő utazott el!-ismételgetem:

Tudta, hogy örök hajlék hívja fenn

És most, előre ment és haza vár,

Csak egy kevés idő van hátra már,

S ha véget érnek próbák,földi harcok

Megint meglátom azt a kedves arcot

Ott, ahol többé nem kell búcsút venni-

Kicsiny szobánk most csendesen fogad,

De csendje is tud drága titkokat...

Hogy várt mindeddig....

hogyne várna rám

(Turmezei Erzsébet)

Csak addig menj haza.......

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,

Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,

Amíg nem kopognak üresen a léptek...

Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,

Amíg neked suttognak a hazai szelek.

Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,

Nem engednek tovább, vissza - vissza tartanak!

Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak - 

Vállára borulhatsz az édesanyádnak!

Elmondhatod neki a JÓT, de a rosszat el Ne MONDD!

Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!

S ha majd az a ház már nem vár haza téged,

Mikor üresen kopognak a léptek,

Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,

Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad...

Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,

Amíg nem kopognak üresen a léptek,

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Míg vállára borulhatsz az... ÉDESANYÁDNAK !

(Henrietta Mater)

Csak egy délután

Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,

Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.

Nem kérdezek, és most te se beszélj,

Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.

A hétköznapok kínjai után,

Legyen szép ünnep ez a délután.

Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,

Csak ez a csendes, néma kézfogás.

Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,

Milyen gyorsan múlt az én ünnepem.

Valóság volt? Lehet, álom csupán,

Hogy a miénk volt egy egész délután.

(Jókai Mór)

Tavaszi napnak fényét ízlelgetem

Tavaszi napnak fényét ízlelgetem,

Valami titokzatos bizsergéssel üzen nekem,

Valamit titkot hordok legbelül,

Ott ahol a szívem dobog, most már nem egyedül,

Tavaszi napnak fényét kóstolgatom,

Az égen úszó felhők mondatait olvasgatom,

És midőn írják, hogy gyere ki a szabadba,

Kihűlt dohos árnyékban nem révedhetek magamba,

Tavaszi napnak fényét táncoltatom,

Az árnyékból a fénybe húzza minden gondolatom,

Belém karolva csalogat a tavaszba,

Immár ketten andalgunk tovább a szabadba.

(Bedő Gábor)

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

A múlttal nem szabad törődnöd,

S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,

Mint hogyha újjászülten élnél.

Mit akar? - kérd meg minden naptól.

És minden nap felel majd akkor:

Tetteidnek tudjál örülni,

Más tetteit tudd megbecsülni;

Főként ne gyűlölj egy embert se,

S a többit hagyd az Úristenre!

(Johann Wolfgang von Goethe)

Dorombol a "kis cica"

Dorombol a kicsi cica,

Péntek tizenharmadika,

Mérgelődik a kis kormos,

Hátán szőre is bozontos,

Elindul majd a lottózóba,

Befurakszik a hosszú sorba,

Kitölti majd mind a hetet,

Hátha nyer majd sok-sok tejet,

És elfelejti minden gondját,

Megcsavarja a kéményseprő gombját,

És lustálkodik, mert azt szeret,

Álmában lesi az egeret,

Dorombol a pici cica,

Péntek tizenharmadika.

(Bedő Gábor) 

Édesanyád sose bántsd

Édesanyád sose bántsd

Karjaiddal öleld át,

Puszit adj az arcára

Simogatást a hajára.

Addig örülj amíg él

Amíg ő él boldog légy,

Mert ha nem lesz bánhatod

Nem lesz neked támaszod.

Ő adott neked életet

Boldogságot, szeretetet

Szíve alatt hordozott,

Nagy fájdalommal a világra hozott.

De ő lett a legboldogabb,

Hogy te a gyermeke vagy

Minden kincse, szeme fénye

Úgy vigyáz ő a gyermekére.

Ha szomorú vigasztald,

Ha öreg lesz óvd meg majd,

Ha beteg lesz ápold,

Mert senki más, csak ő a támaszod.

Még öregen is megóv ő

Úgy vigyázz rád,

Hogy semmi baj ne érjen

Mert ő a te édesanyád.

Büszke légy rá,

Hogy ő az édesanyád,

Vigyázz rá nagyon,

Öleld meg őt minden egyes napon...

(Átyim Lászlóné)

A lelkem egy darabja...

Néha csak meghalok legbelül... Nem tart sokáig. Az érzés elhatalmasodik rajtam, átjárja minden egyes sejtemet, majd ahogy jött távozik. Én csak térdelek a porban, szipogva, levegő után kapkodva, mint akin átment egy tornádó. Majd mosolyt festek az arcomra, felállok, leporolom a ruhámat, és megyek tovább.

Viszont ott marad valami a porban mögöttem...

A lelkem egy darabja...